Gergőt távolról, szinte már az egyetem elejétől ismertem, azonban az első „nagyobb” találkozás fél évvel a valódi megismerkedésünk előtt, egy bizonyos szórakozóhelyen (Klinika „mozi”) történt. Ahol az UV fényben, fehér ingben (később, mint meg tudtam, Gergő éppen jo-jo tömegelési fázisában volt, így nem volt nehéz észrevenni) azt az ominózus táncpárbajt lejtettük. Ezt követően Gergő érdeklődésének hiányában fél év szünet következett, majd az egyetemi felezőtáborunkban találkoztunk újra Tokajban. Itt végre közelebb engedett magához, megengedte, hogy beszélgethessek vele, így megismerte, hogy a sokak által kívülről kissé unszimpatikus énem alatt mi lakozik (nem kevés idő és türelem kellett hozzá részemről).
Miután megismert (megismertük egymást) rózsaszín köd szállt le, melyet az első két-három évben sok minden próbált beárnyékolni, azonban a végén, sokat tanítva egymásnak és tanulva egymástól, olyan könnyűvé vált egymással lenni, mint levegőt venni. Az én örök utazó lelkem számos közös utazás és élmény átélésére rávette őt (kezdve, az első közös repülésre - amit utál), a városnézős prágai nyaralásra a forró nyárban, a legfinomabb paella elfogyasztására Barcelonában, az őrült, hosszú autózásra a kutyáinkkal a Balatonon át Riminiig és még sorolhatnám (itt megjegyezném, jó párral viszont adós maradt!). Az utóbbi években visszatértünk az origóhoz, és bejártuk együtt (négyen) a tokaji régiót és környékét, ezért szimbólikus jelentése is van számunkra a jegyesfotózásunk helyszínének.
Talán, amit legfontosabbnak tartok a kapcsolatunkban és a legjobban szeretek magunkban az az, amivé váltunk egymás mellett, amiket elértünk, amiket elérhettem az oldalán és ahova tartunk. Nagyon különböző helyekről származunk, ezáltal sok mindenben kiegészítjük egymást.
Gergő a lobbanékonyságom megtanulta fékezni, felemelt, amikor elestem, vagy nem láttam jövőt, támogatott, szeretett akkor is, amikor én sem szerettem önmagam. Én megszerettem és megtanultam alkalmazkodni, megedződni az ő elveszettségéhez, szétszórtságához, az ő örökmozgó társasági énjéhez, ahhoz, hogy egy hétvégénk sem telhet szabadon! Szeretem benne, hogy mindig van még hova fejlődni és mindig talál új célt számunkra. A legkitartóbb ember, akit ismerek (ami tudom, kell is a leendő házasságunkhoz).
Amikor a nagy betűs tacskó kutyánk (aki Gergővel „buborékban” élt), Buborék, elfogadott gazdájaként engem is, Gergő pedig meglátta, mennyire őrült kutyás nő tudok lenni én is, elrendeltetett, hogy mi leszünk az örök kutyás pár, így természetesen Kökörcsin és Momo is résztvesz majd az esküvőnkön, mert nélkülük nem tudnánk kimondani a boldogító igent.
Bár rohan az idő addig, de én már alig várom, hogy büszkén, remegő lábakkal elindulhassak felé és a közös jövőnk felé a ceremónia kezdetén!